Aktív tanulás és hallgatói passzivitás

Ma valahogy ezen az oldalon kötöttem ki, ne kérdezzétek, hogy:
Aktív tanulás

Az oldalon szereplő cikk egy 2005-ös finn kutatás eredményéről szól. A tanulmány elkészítésének célja az volt, hogy feltárja, miként tudná a pedagógusképzés előmozdítani az aktív tanulás térnyerését, s hogy melyek a legfőbb akadályok e kívánatos cél elérésének útjában. A kérdést a tanárképző pedagógusok, a hallgatók, az iskolai tanárok és a tanulók szempontjaiból egyaránt vizsgálták, és az ő véleményeiken keresztül értékelték az aktív tanulás jelen helyzetét és alkalmazásának gátló tényezőit. Hosszú a cikk, de érdemes bele/elolvasni. Ír az egyéni tanulási stratégiákról, az elavult tanítási módszerekről, a hallgatói passzivitásról, az egyéni motiváció hiányáról, cinikus tanári hozzáállásokról, a szülők szerepéről, stb. Érdekes lenne egy hasonló, magyarországi kutatással való összehasonlítás, (esetleg egy olyan, ami közgazdász hallgatókkal kapcsolatos).


Néhány részlet a cikkből:

„A tanulók készségeit vizsgálva három alkategória állítható fel, melyek mindegyike erősen megnehezíti az aktív tanulási módszerek bevezetését. Ezek: a metakognitív készségek, tudások hiánya, az önálló kezdeményezőkészség s az egyéni motiváció hiánya, továbbá a különféle érzelmi problémák (…) A tanulási készségek harmadik típusú nehézsége különféle érzelmi problémákra vezethetők vissza. Az aktív tanulás kellő önbizalmat és együttműködési készséget feltételez. Vannak tanulók, aki eleve nem mernek saját képességeikre hagyatkozni, ami már az aktív tanulási stratégiák kezdeti lépéseit is igen bajossá teszi számukra. Másokból a kellő érzelmi hajtóerő hiányzik az önálló tanuláshoz és együttműködéshez.” (ez utóbbi a döglött hal effektus…)
„Számos tanár hangsúlyozta, hogy a legtöbb hallgató ugyan szeretne aktív módszerekkel tanulni, ám ez problémákba ütközik. A három legfőbb akadályt a pedagógusok a következőkben látták. Először is megítélésük szerint bizonyos hallgatókat csak külsődleges motiváció vezérel, s csupán a pontszámokért, a diplomáért tanulnak. Vannak hallgatók, akiknek nincs rá belső igénye, hogy fejlesszék önmagukat, bizonytalanok még abban is, hogy akarnak-e tanárok lenni, avagy nem kellően elkötelezettek választott szaktárgyaik iránt. A második legfőbb gond az időhiány, s az ebből adódó felületesség. Ezt ők is a képzés zsúfolt tanrendjével hozták összefüggésbe, valamint azzal, hogy a képzés túlzottan felaprózott, számos egymással nem érintkező, kisebb kurzusból tevődik össze. A harmadik legfőbb akadályt a pedagógusok hallgatóik korábbi tanulási beállítódásában látják. Előző iskoláik hozzászoktatták őket a készen kapott feladatokhoz és instrukciókhoz, a külsőleg vezérelt tanuláshoz”