Aktív tanulás és hallgatói passzivitás

Ma valahogy ezen az oldalon kötöttem ki, ne kérdezzétek, hogy:
Aktív tanulás

Az oldalon szereplő cikk egy 2005-ös finn kutatás eredményéről szól. A tanulmány elkészítésének célja az volt, hogy feltárja, miként tudná a pedagógusképzés előmozdítani az aktív tanulás térnyerését, s hogy melyek a legfőbb akadályok e kívánatos cél elérésének útjában. A kérdést a tanárképző pedagógusok, a hallgatók, az iskolai tanárok és a tanulók szempontjaiból egyaránt vizsgálták, és az ő véleményeiken keresztül értékelték az aktív tanulás jelen helyzetét és alkalmazásának gátló tényezőit. Hosszú a cikk, de érdemes bele/elolvasni. Ír az egyéni tanulási stratégiákról, az elavult tanítási módszerekről, a hallgatói passzivitásról, az egyéni motiváció hiányáról, cinikus tanári hozzáállásokról, a szülők szerepéről, stb. Érdekes lenne egy hasonló, magyarországi kutatással való összehasonlítás, (esetleg egy olyan, ami közgazdász hallgatókkal kapcsolatos).


Néhány részlet a cikkből:

„A tanulók készségeit vizsgálva három alkategória állítható fel, melyek mindegyike erősen megnehezíti az aktív tanulási módszerek bevezetését. Ezek: a metakognitív készségek, tudások hiánya, az önálló kezdeményezőkészség s az egyéni motiváció hiánya, továbbá a különféle érzelmi problémák (…) A tanulási készségek harmadik típusú nehézsége különféle érzelmi problémákra vezethetők vissza. Az aktív tanulás kellő önbizalmat és együttműködési készséget feltételez. Vannak tanulók, aki eleve nem mernek saját képességeikre hagyatkozni, ami már az aktív tanulási stratégiák kezdeti lépéseit is igen bajossá teszi számukra. Másokból a kellő érzelmi hajtóerő hiányzik az önálló tanuláshoz és együttműködéshez.” (ez utóbbi a döglött hal effektus…)
„Számos tanár hangsúlyozta, hogy a legtöbb hallgató ugyan szeretne aktív módszerekkel tanulni, ám ez problémákba ütközik. A három legfőbb akadályt a pedagógusok a következőkben látták. Először is megítélésük szerint bizonyos hallgatókat csak külsődleges motiváció vezérel, s csupán a pontszámokért, a diplomáért tanulnak. Vannak hallgatók, akiknek nincs rá belső igénye, hogy fejlesszék önmagukat, bizonytalanok még abban is, hogy akarnak-e tanárok lenni, avagy nem kellően elkötelezettek választott szaktárgyaik iránt. A második legfőbb gond az időhiány, s az ebből adódó felületesség. Ezt ők is a képzés zsúfolt tanrendjével hozták összefüggésbe, valamint azzal, hogy a képzés túlzottan felaprózott, számos egymással nem érintkező, kisebb kurzusból tevődik össze. A harmadik legfőbb akadályt a pedagógusok hallgatóik korábbi tanulási beállítódásában látják. Előző iskoláik hozzászoktatták őket a készen kapott feladatokhoz és instrukciókhoz, a külsőleg vezérelt tanuláshoz”

Elindult a Virtuális Szakkolégium Tőzsdeköre

Szerdán voltunk a tőzsdén.
Ez azért jó, mert elindult a Tőzsdekör, az első olyan rendezvénysorozat, amit a saját ötletünk alapján teljes egészében mi szerveztünk meg. Az első olyan rendezvény, amin nem csak a szakkoli tagjai vettek részt, hanem szép számban külsősök is.

A MÜTF mintegy 50 budapesti és tatabányai hallgatója vett részt a Budapesti Értéktőzsdén tett látogatáson dr. Antalóczy Katalin főiskolai tanár vezetésével. Fogadott minket Mohai György a BÉT mb. vezérigazgatója, aki rendkívül érdekes
előadást tartott a tőzsdék keletkezéséről, fejlődéséről. Beszélt a Budapesti Értéktőzsde jellemzőiről, a hazai gazdaság tőzsdét is befolyásoló problémáiról, illetve napjaink egyik izgalmas kérdéséről, a BÉT lehetséges jövőjéről.
Mohai György után a BÉT egyik fiatal munkatársa, Végh Richárd elemző folytatta az előadást. Ő a tőzsde működésének mélyebb rejtelmeibe avatta be hallgatóinkat, beszélve a konkrét ügyletekről, befektetési lehetőségekről. Házi feladatot is adott a következő foglalkozásra - azoknak is, akik nem szakkolisok.
A házi feladatokat, 4-5 fős csoportokban kell elkészíteni, a veghr@bse.hu e-mail címre kell küldeni. Küldjétek a ide a blogra a csoportbeosztásokat, megjegyzésként!

A Tőzsde szakkör legközelebbi rendezvényére május 7-én kerül sor, ekkor Tóth Attila üzletpolitikai és kommunikációs vezérigazgató-helyettes tart előadást, illetve vele beszéljük meg a házi feladatokat.

Jelentkezés, illetve előzetes kérdés-, és témafelvetések itt a blogon (megjegyzések!)! Aki jönni szeretne: név, tagozat, elérhetőség! A tatabányaiak az utazást is jelezzék: velünk jönnek-e a busszal!

Játszani is engedd...

mert ugye a tanulás mellett fontos a játék, a kikapcsolódás is. Persze nekem nem volt annyira szórakoztató, mert néha nagyobbakat tévedtem, mint a számvitelvizsgán...

JÁTÉK!

Jó szórakozást!
(Szükség lesz egy egyszerű regisztrációra)

Mi lesz veled világgazdaság?

2007 nyarán végetért a világgazdaság fejlődésének magas növekedéssel, bő likviditással, alacsony inflációval jellemezhető közel ötéves „aranykorszaka”. A viharfelhők tulajdonképpen régóta gyülekeztek, hiszen az amerikai lakosság eszelősen költekezett hitelből, a kínaiak, indiaiak brutális termelés-, és exportnövelésbe, majd fogyasztásba kezdtek, az olajárak soha nem látott magasságokba emelkedtek. Az USA folyó fizetési mérleg hiánya az égbe szökött, a kínai aktívum újabb és újabb rekordokat döntött, az olajtermelők tartalékai ugyancsak hatalmasra duzzadtak. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb elkezdődik egy kiigazítás, de mindenki reménykedett a „soft landing”-ben. Ennek esélye mára minimálisra csökkent – nagyot fogunk zökkenni…

A jelenlegi folyamatok előzményei a 2000-es évek elejére nyúlnak vissza. A 2001. szeptemberi terrortámadást követően az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed – az IT buborék kipukkanása után, az akkor is fenyegető gazdasági visszaesés elkerülése érdekében – agresszív kamatcsökkentésbe fogott. A világgazdaság, illetve az amerikai gazdaság gyorsan kikapaszkodott a gödörből, s hamarosan 5 százalék körülre emelkedett a GDP globális gyarapodása. Kína, India világgazdasági integrációja ugyancsak táplálta a növekedést, s bár keresletük az egekbe emelte az olajárakat, olcsó termelésük mégis fékentartotta az inflációt. Az alacsony kamatok és magas növekedés miatti bő likviditás arra indított számtalan amerikai bankot, hogy rendkívül kockázatos (sok esetben sem jövedelemmel, sem munkahellyel nem rendelkező – no income, no job, vagyis ún. NINJA) ügyfeleknek is kölcsönt nyújtson ingatlanvásárlásra, illetve jelzáloghitelt fogyasztásra. A felfutó növekedésre, majd a növekvő inflációs veszélyre tekintettel a 2003-as mélypont után (1 százalék) 2004-től a Fed kamatemelésbe kezdett, amely így 2006 végére 5,25 százalékra nőtt. Ez a magas kamat azután mind több kockázatos hitelt döntött be, s megindult egy magát erősítő negatív spirál először az ingatlanpiacon, majd onnan kigyűrűzve az egész amerikai – és természetesen onnan is hamarosan továbblépve a világ – piacon. Az egyre több bebukott adós ingatlanjainak ára zuhanni kezdett általános ingatlanpiaci árcsökkentést kiváltva – így a még talpon maradó adósok házainak ára is csökkenésnek indult, hamarosan elérve azt a határt, ahol az ingatlan ára már alacsonyabb volt, mint a rá felvett hitel összege. A kockázatos hiteleket nyújtó bankoknak rá kellett döbbenniük, hogy az ingatlanfedezetből sem finanszírozhatják a bedőlő hiteleket. A kockázatok kezelésére, szétterítésére, a veszteségek csökkentésére, elfedésére számos új konstrukciót hoztak létre, s a rizikós kinnlévőségeik egy részét, mint jó adósságot értékesítették. Tavaly augusztusban aztán robbant a bomba, kiderült, hogy a hitelek jelentős része bebukott, az amerikai bankrendszer hatalmas veszteségeket szenved el, amely gyorsan tovaterjed a határon túlra is. A banki, illetve jelzálogalapú értékpapírokon elszenvedett veszteségekre még ma is csak durva becslések vannak, de az bizonyos, hogy milliárdos összegekről van szó. Egyes becslések szerint az értékpapírokon jelentkező veszteség elérheti az USA GDP-jének 8 százalékát is. 2007 augusztusában elkezdődött a tőzsdék mélyrepülése, illetve felgyorsult a dollár értékvesztése. Az amerikai valuta árfolyama az euróhoz viszonyítva újabb és újabb történelmi mélypontra süllyedt. A recessziós veszélyt látva a Fed szeptembertől agresszív kamatcsökkentésbe kezdett, amely tovább gyengítette a dollárt. Az amerikai irányadó kamat 2007 végére 4,25 százalékra csökkent, 1 euróért pedig már másfél dollárt kellett adni. Az amerikai kormány keynes-i ihletésű adókönnyítési csomagot hirdetett a belső kereslet élénkítésének szándékával. Nem sok sikerrel. 2007 utolsó negyedévében nagyon jelentősen visszaesett az amerikai gazdaság növekedési üteme, feltehető, hogy 2008 elején már recessziós tendenciák jelentkeztek. A gazdasági indikátorok gyengülő feldolgozóipari, építőipari aktivitást, visszaeső fogyasztást és romló foglalkoztatást jeleztek. A Fed folytatta rendkívül agresszív kamatcsökkentési politikáját. 2008 januárjában kétszer vágott az alapkamaton: először 22-én 75 bázispontot, amelyre 2001 szeptembere óta nem volt példa, majd 30-án újabb 50 bázispontot. Ezzel 4,25 százalékról 3 százalékra csökkent az irányadó kamat. Az újabb nagyon gyenge gazdasági adatok megjelenése után március 18-án ismét 75 bázisponttal csökkentette a kamatot a Fed, ezzel fél év alatt 5,25 százalékról 2,25 százalékra nyomta le az irányadó kamatlábat. A kamatcsökkentések további dollárgyengüléshez vezettek.
2007 kora őszétől, szoros összefüggésben a pénzpiaci bizonytalanságok erősödésével, korábban is meglévő jelentős kockázati tényezők erősödtek fel, erősítették egymást és gyakoroltak mind számottevőbb negatív hatást a világgazdaság további fejlődésére.
Robbanásszerűen emelkedni kezdtek ismét az olajárak, újabb és újabb történelmi rekordokat felállítva. Az év első felében 50 dollár körül beállt hordónkénti ár augusztus elején 80 dollár közelébe emelkedett, majd az ezt követő néhány hétig tartó globális tőkepiaci korrekció után át is lépte ezt, október végén az amerikai könnyűolaj ára 92 dollár fölé ugrott, november első hetében megközelítette, majd 2008. január 2-án átlépte a bűvös 100 dollárt. Az olaj ára 2005 óta drágul folyamatosan, jórészt a keresleti-kínálati viszonyok miatt. A világgazdaság vérkeringésébe bekapcsolódott igen gyorsan növekvő Kína, India, Brazília és más országok olajfogyasztásának bővülésével nem tart lépést a kínálat. Elsősorban az OPEC-en kívülieké, de a kartellbe tömörülteknél is egyre több jel mutat arra, hogy ők sem tudnak több olajat a felszínre hozni (elmaradtak a szükséges fejlesztések, egyre nagyobb költséggel közelíthetők meg, termelhetők ki a mezők.) A 2007-es újabb árrobbanás mögött azonban jórészt a gyengülő dollár, napi – gazdasági és politikai – aggodalmak és az ezekhez kapcsolódó spekuláció húzódott meg. A jelzálogpiaci krízis, a recessziós aggodalmak miatt gyors mélyrepülésbe kezdő amerikai valutától szabaduló befektetők pénzüket kivonták a részvényekből és különböző árukba, például nyersanyagokba fektették hatalmas árnövekedést okozva. A gyenge dollár önmagában is áremelésre ösztönözte az olajtermelőket. És ha ez nem lett volna elég: támadás érte Nigériában az olasz ENI olajberendezéseit (kiesett a kínálatból 50 ezer hordó), az USA szankciókat jelentett be Irán ellen, a hideg őszi, tél eleji napok miatt leapadtak az amerikai olajkészletek, miközben az OPEC bejelentette, hogy nem kívánja növelni a kitermelést. Számos elemző véleménye szerint a kereslet-kínálat jelenlegi viszonyai között nem lenne indokolt 65 dollárnál magasabb olajár – jelenleg ezt több mint 50 százalékkal haladja meg a tényleges hordónkénti ár.
Az infláció, amely 2007 őszéig nyomott maradt, a tavalyi év utolsó harmadában gyors emelkedésnek indult a fejlett és a fejlődő régióban egyaránt. A növekedés mögött részben az olajárak, részben a megugró élelmiszerárak álltak. Ez utóbbiak esetében több évtizedes trend tört meg – a statisztikák szerint a mezőgazdasági árak 1974 és 2005 között reálértékben háromnegyedükkel csökkentek, az élelmiszer olcsóvá, kínálata bőségessé vált – 2005 óta viszont reálértéken közel megduplázódtak az árak. Ennek elsődleges oka a gazdagodó ázsiai, latin-amerikai országokban keresendő, ahol a vagyonosodó középosztály többet eszik, jobb minőségű, magasabb szinten feldolgozott árut vásárol. Az élelmiszerárak növekedésének másik oka a bioüzemanyag termelés – amit eddig megettünk, annak egy részét az utóbbi időben elégetjük.

A hangulat hisztérikus. Ezt az elemzők, befektetők részéről megszoktuk. De a nyugalmáról, optimizmusáról ismert Nemzetközi Valutaalap múlt héten kiadott legfrissebb világgazdasági prognózisában maga is beállt a pánikkeltők sorába. Korábbi elemzéseit félredobva, rendkívül pesszimista előrejelzést jelentetett meg, 25 % esélyt adva annak, hogy a világgazdaság növekedési üteme az idén és jövőre 3 % alá csökken, ami globális recessziónak felelne meg. A világ legtekintélyesebb gazdasági hetilapja, a The Economist legfrissebb számában ugyancsak tényként kezeli a jelenlegi amerikai recessziót, de kérdésesnek tekinti, hogy milyen lesz ez a visszaesés: enyhe, vagy mély, illetve hosszú, vagy rövid? És ettől függ a világgazdaság további sorsa is. Az angol újság szerint az Amerikán kívül még mindig élénk világgazdaság segítheti a gyenge dollár által is támogatott amerikai exportot és így a növekedést, akárcsak a monetáris és fiskális politika további enyhítése. Így elképzelhető, hogy az USA gazdasági visszaesése rövid és enyhe lesz, s a világgazdaság sem süllyed recesszióba.
De persze lehet, hogy mégsem így lesz. A bizonytalanság teljes. A kilátások összességében nem fényesek. Nekünk magyaroknak, közel a stagflációhoz ez a lehető legrosszabbkor jött.
De talán nem is a recesszió/nem recesszió kérdése a legérdekesebb. Hanem az, hogy milyen átrendeződések indultak/folynak a világgazdaságban, mire számíthatunk a közeli és a távolabbi jövőben? Mennyire függetlenedett Ázsia az amerikai gazdaságtól, át tudja-e venni a világgazdasági motor szerepét Kína, India? És egészséges-e annyira Európa, hogy kis növekedési veszteséggel átvészeli a következő hónapokat? Növekszik-e az euró világgazdasági szerepe a dollár rovására? A lassulás, a piac tisztulása vajon segíti-e az olajárak stabilizálódását, kiváltja-e lassú csökkenését vagy a volatilitás fennmaradása mellett további áremelkedés várható? És mi lesz a magas élelmiszerárak miatt? Haitin már kitört az éhséglázadás.
És hogyan változnak a globális tulajdonviszonyok? Egyre inkább nyomulnak a hatalmas tőkével rendelkező állami tulajdonú kínai, kuvaiti, hongkongi, bahreini, katari, szaúd-arábiai befektetési alapok. A világ legnagyobb pénzügyi csoportjában (az ingatlanpiaci válságban hatalmas veszteségeket elszenvedett, és így tőkemegfelelési gondokkal küzdő, amerikai) Citi Group-ban egy szaúdi herceg után éppen most vásárolt tulajdonrészt Abu Dzabi, valamint Szingapúr. És kínai állami alap vásárolt be a francia olajóriás Total-ban. Kuvait a Merryl Lynch befektetési bankban vett magának tulajdonrészt. Magánból állami?! Amerikaiból arab, kínai? Ki hitte volna! De lehet-e ezt korlátozni a szabad tőkeáramlás korában?



Mi lesz veled világgazdaság?

Sportkilátások

A 2000-ben Nizzában aláírt európai úniós szerződés egyik cikkelye kimondta, hogy a sportnak olyan társadalmi és kulturális jelentősége van, amely miatt különleges elbánást igényel.
A sport Európában ráadásul komoly üzlet is, a labdarúgás esetében kifejezetten jövedelmező. A kereskedelmi és kulturális szerepe közötti feszültség komoly nehézséget okoz a gazdaságpolitikai döntéshozóknak. A sport is csak egyike a versenyző "iparágaknak" vagy különlegesen kell kezelni?
A sport egy fontos tekintetben kétségtelenül speciális. A legtöbb ágazatban a versenytársak léte korlátozza a szereplőket gazdasági tevékenységükben, ezzel szemben a sportban a csapatoknak létérdeke a versenytársak életképessége. Ez a közös érdek a trösztellenes szabályozóktól óvatos bánásmódot igényel. Például a televíziós jogok közös értékesítése azon az alapon védhető, hogy maga a verseny, a csapatok küzdelme az eladandó termék. Ez a közös értékesítés arra is jó, hogy a bevételeket igazságosan osszák szét. A labdarúgócsapatok számára a közvetítésekből származó pénz mára fontosabbá vált a jegybevételnél. Egyenkénti alkudozás esetén a kisebb támogatottságú klubok túl alacsony bevételhez jutnának, ami idővel felborítaná a bajnokságok egyensúlyát, ez pedig káros lenne a fogyasztóknak és a csapatoknak egyaránt. A sportsikerek a legtöbb esetben együtt járnak a jó anyagi lehetőségekkel. A győztesek mindig azok közül a csapatok közül kerülnek ki, amelyek meg tudják fizetni a legjobb játékosokat és edzőket.
A hatóságoknak vékony mezsgyén kell egyensúlyozniuk. Az 1990-es évek elején a televíziós közvetítések deregulációja rengeteg pénzt hozott a sportba, és a futball magára irányította a versenyhivatalok és bíróságok figyelmét. Egy belga futballista, Jean-Marc Bosman 1995-ös ügye véget vetett annak a gyakorlatnak, miszerint a csapatok átigazolási díjat kértek a lejárt szerződésű játékosok után is. A Bosman-ügy arra is felhívta a figyelmet, hogy a külföldi játékosok szerepeltetésének korlátozása ellentétes az uniós joggal. A közvetítési jogok értékesítését Angliában és Németországban is trösztellenes vizsgálatoknak vetették alá, attól tartva, hogy korlátozzák választását. Az európai versenyhivatalok eddig mindig engedélyezték azokat a közös értékesítéseket, amelyek eléjük kerültek.
A több uniós sportminiszter által tavaly megalkotott Független Európai Sport Jelentés kimondta, hogy "a labdarúgás nem válhat a vállalatszörnyetegek közötti versengéssé, ahol az eredményt az határozza meg, akinek a legtöbb pénze van." A jelentés nagyobb jövedelemmegosztás, a fizetési plafonok bevezetése, az átigazolások korlátozása mellett érvelt, valamint amellett, hogy az általános mentesség révén lehetne ezeket az intézkedéseket összeegyeztetni az uniós versenyjoggal. A jelentés szíves fogadtatásra lelt az európai labdarúgás irányító szervénél, az UEFA-nál.
Szigorúbb versenyegyensúlyra van-e szükség a professzionális sportok hosszú távú életképességéhez? A futball közgazdaságtanáról több könyvet is publikáló Stefan Szymanski, a London Imperial College professzora szerint ez egyáltalán nem biztos. Az európai profi labdarúgás mindig is kiegyensúlyozatlan volt, azonban ez nem csökkentette a népszerűségét. A bajnokságok piramis jellegű felépítése, a feljutások és kiesések miatt azoknak a csapatoknak is van miért küzdeniük, amelyeknek kicsi az esélyük a végső győzelemre. A legfelső osztályokból pedig ki lehet jutni a menzetközi kupák - a BL és az UEFA-kupa - porondjára. Valójában, az azonos erőt képviselő csapatok meccsei sokszor óvatos, taktikus játékról, a küzdelemről szólnak, ami unalmas a nézőknek. Ez pedig kinek lenne jó?

A Közgazdász 2008./1. számából.
(Economics Focus: Sporting Chance - The Economist, 2007. 06.12. alapján Németh András)

Virtuális Szakkollégium

Mint a Wikipedia definíciójából is kiderül, a szakkollégium hallgatói csoport: amely egyrészt szakmai fejlődési lehetőséget biztosít a tagjainak, másrészt egy közösségként funkcionál mindenféle közös programokkal. Olyan hallgatók közössége, akik többet szeretnének, mint megcsinálni a minimumot, amit a diplomához kell: egyfajta önkéntes elitképzés (vagy elit önképzés?). A MÜTF-on is létezik már egy szakkoli , Tatabányán: az A épület kollégistái.

A Virtuális Szakkollégium elsősorban a budapesti tagozat diákjai miatt jött létre, azért, hogy azok a hallgatók is részt vehessenek a szakkollégium munkájában és részesülhessenek az általa nyújtott előnyökből, akiknek ez nem volt adott eddig. Ezért is virtuális: itt a közösség elsősorban az interneten szerveződik, az elsődleges közösségi tér az internet (sörözni persze mi is IRL szoktunk). A szakmai munka a körökben zajlik: ezek a szakkoli tagjai által szervezett körök egy oktató vezetésével valamilyen témát járnak körül, vizsgálnak - általában nem tanóra, hanem beszélgetések formájában.

Ezen kívül a szakkollégium keretet ad a hallgatóknak, hogy az őket érdeklő (akár szakmai akár nem szakmai) dolgokat megszervezzék. Segít a külföldi ösztöndíjak elnyerésénél, a TDK dolgozatok megírásában, szakmai versenyekben stb. A szakkollégium jól jöhet a későbbiekben is: előnyt jelenthet az önéletrajzban, referenciát adhat.

A Virtuális Szakkollégium bárki előtt nyitott, de a taggá váláshoz vállalni kell, hogy főiskolai éveid alatt írsz TDK-t, amikor nem írsz, akkor részt veszel valamelyik szakmai kör munkájában és a blog szerkesztésében (ez a blog ugyanis a Virtuális Szakkollégium blogja). Jelentkezni a tagoknál vagy itt lehet.